A Center Sport magyar válogatott ügyfele, Korhut Mihály korábbi sérülését követően kihagyta ugyan csapata, az izraeli élvonalban címvédő és listavezető Hapoel Beér-Seva legutóbbi két tétmeccsét, a Hapoel Kfar Saba ellen 3–0-ra megnyert bajnokit és a Besiktas elleni, 2–1-re elveszített törökországi Európa-liga meccset, a Nemzeti Sportnak viszont hosszabb interjút adott. A lap keddi számában megjelenő írásban elsősorban az izraeli életről, a helyiek futballhoz való viszonyáról beszélt. Olvassa el a teljes interjú!
– A tenyerükön hordozzák Izraelben?
– Beér-Seva két-háromszázezres város, és az itteniek kilencvenkilenc százaléka bolondul a futballért – felelte a Nemzeti Sportnak Korhut Mihály, a Hapoel Beér-Seva és a magyar válogatott védője, aki nyáron szerződött az izraeli élvonalban szereplő csapathoz. – Úgyhogy nem nehéz kitalálni a választ. Ha a feleségemmel, Beával kimegyünk a piacra vagy betérünk valamelyik bevásárlóközpontba, szinte minden második ember megállít, hogy szelfizzen velem. Nem tolakodóak, nem tartanak fel, csak köszönnek és közös fotót kérnek. Mondjuk a nagyobb bevásárlóközpontban azért ez alaposan lelassítja a vásárlást, a párom mondta is, legközelebb jobban jár, ha egyedül megy. Azonban a helyiek már őt is ismerik, ha meglátják, ugyanolyan szívélyesen üdvözlik, mint engem.
– Fizetnie azért kell a boltokban?
– Megesett már, hogy nem kellett. Még csak néhány edzésen voltam túl a nyáron, amikor az egyik kisboltban laktózmentes tejet akartam venni, de az eladó közölte, sajnos nem tartanak. Miután hazaértem, fél órával később megjelent az ajtóm előtt az illető egy doboz laktózmentes tejjel. Nem engedte, hogy kifizessem, csak egy „szelfit” kért cserébe. Mint kiderült, átment egy másik boltba, megvette nekem a tejet, és elhozta a lakásomra.
– Honnan tudta, hol lakik?
– Fogalmam sincs, de… Ezt talán nem is akarom tudni.
– Egyébként hol lakik?
– Egy huszonegy emeletes, új építésű házban, öt percre a stadiontól. Általában reggel hét körül meg- reggelizünk Beával, utána edzésre megyek, ő pedig a második emeleti konditerembe. A délutánunk pedig többnyire szabad, úgyhogy igyekszünk kimozdulni és járni a várost. Bár most kevesebben vannak az utcákon, az izraeliek ugyanis nehezen viselik a tizenöt-húsz Celsius-fokos telet, szinte meg akarnak fagyni.
– Sétálgatnak a veszekedő emberek között?
– Először tényleg azt hittem, hogy indulatosak az izraeliek, ugyanis mindenki nagyon hangosan és nagyon gyorsan beszél. Aztán rájöttem, hogy nem vitatkoznak, nekik ez a normális hangnem. Sőt, ami azt illeti,elég nyugodtak az itteniek – kivéve, ha kocsiba ülnek. Az külön történet. A sávokat nem veszik figyelembe, a dudát pedig imádják. Ha sárga a lámpa, de még nem indultál el, már nyomják is. Egyszer az egyik mélygarázsban akartam parkolni, de az előttem lévő autó teljesen elállta az utamat. Rádudáltam, a sofőr hevesen magyarázott, aztán mikor letekertem az ablakot és felismert, azonnal rákezdett a „Hajrá, Hapoel!”-re, és a csapatot dicsérte. Mondtam neki, hogy ez mind szép és jó, de még mindig nem tudok leparkolni…
– Tud már beszélgetni a helyiekkel?
– Egyelőre csak alapszinten. A betűket nem ismerem, de a feleségemmel már beiratkoztunk héber tanfolyamra, úgyhogy ez hamarosan megváltozik. Az mondjuk nagy segítség, hogy a csapatnál dolgozik egy felvidéki orvos, így a sérüléseimmel kapcsolatban pontosabban el tudják magyarázni, mi a helyzet.
– És azt érti, amikor a nevét kiabálják?
– Mivel elég sok becenevet aggattak rám, nem nehéz meghallani. Van a Mihali, a Mishi – a h betűt erősen megnyomva –, aztán ott van a Korot, mert ugye itt az o és az u betűt sokszor ugyanúgy ejtik. Aztán a Korhot és a Mismis. Utóbbi egyébként egy itteni gyümölcs is.
– Az izraeli konyhával megbarátkozott?
– Annyiban hasonlít a magyarhoz, hogy fűszeres, az viszont szokatlan, hogy mindenhez zöldséget esznek. Étkezés előtt, közben és után is, mindig kell valami. A piacokon is elképesztő mennyiségben kapni zöldséget és gyümölcsöt vagy szárított gyümölcsöt. Hatalmas pultokra teszik ki őket, és meg is lehet kóstolni, mielőtt bepakolod a szatyrodba. Disznóhúst ugye nem esznek, helyette csirke és marha van, na meg falafel, csicseriborsó, humusz minden mennyiségben.
– Izrael szebbik arcát már jól ismerjük, de az országot érő terrorfenyegetésekből mennyit érzékelnek?
– Lekopogom, semennyit. Természetesen mi is nézünk tévét, illetve van egy kint élő magyar által szerkesztett honlap, amelyen az Izraelt érintő legfontosabb híreket magyarul lehet olvasni. Követjük az eseményeket, de szerencsére Beér-Sevát elkerülik a merényletek. A veszély az ország legészakibb pontjait fenyegeti, a mi városunk azért lejjebb van.
– Korábban több magyar futballista is szerepelt az országban. Rájuk mennyire emlékeznek? – Olyannyira, hogy amikor a menedzseremmel először Izraelbe repültünk, az ügynököm egy izraeli lány mellett ült a gépen. Elkezdtek beszélgetni, és amikor szóba került a futball, a hölgy közölte, hogy az édesapja a mai napig Pisontnak szólítja. Értelemszerűen nem ez a keresztneve, de annyira lenyűgözte az apját Pisont István játéka, hogy ezt a becenevet aggatta a lányára. Egy másik alkalommal pedig egy fiatal srác mutogatta nekem az interneten Sallói István Beitar Jerusalemben szerzett góljait. Szóval nem felejtették el a magyarokat.
– Hogy a futballról is essen szó; a képeket elnézve úgy tűnik, mintha néhány kiló izmot rápakoltak volna önre.
– Ezt már többen megjegyezték, úgyhogy volt időm kitalálni a választ: eddig is ilyen voltam, csak ez mélyen rejtőzött… Valóban feljött rám némi izom, magam is látom, hogy megváltozott a testem, de ez nem a több konditermi edzés eredménye. Itt télen sem szünetelt a bajnokság, karácsonykor és újévkor is játszottunk, a meccsek pedig nagyobb iramban zajlanak, mint a magyar élvonalban. Ehhez jött az Európa-liga terhelése, és az étkezésem is megváltozott. Vagyis arról van szó, hogy a testem és a szervezetem alkalmazkodott a nagyobb terheléshez.
– A magyar csapatok évek óta igyekeznek valamelyik európai kupasorozat főtáblájára jutni, de szinte sosem sikerül, a Hapoel Beér-Seva ezzel szemben továbbjutott az Európa-liga-csoportjából. Mi az, ami az izraeli csapatban megvan, de a magyar együttesekből hiányzik?
– Erre nehéz válaszolni. A játékosok tudása nagyjából hasonló, ahogy Magyarországon, itt is vannak kiemelkedő képességű futballisták, ezen a téren nincs nagy eltérés. Talán a mentalitás lehet a kulcs. Amikor az Inter elleni hazai El-meccsünk előtt kifutottunk melegíteni, azt éreztem, hogy nyerünk. Tudtuk, hogy az olasz csapat az esélyes, hogy jobb játékosokból áll, mégis… Ahogy végignéztünk a drukkereken és egymáson, azt éreztük, hogy az a mi esténk lehet. Félidőben kétgólos hátrányban voltunk, de az edzőnk nem korholt minket, a drukkerek is mellettünk álltak, és mivel a fordulás után gyorsan szépítettünk, elhittük, hogy van keresnivalónk. Talán a helyes mentalitás az a plusz, ami itt megvan, de odahaza hiányzik.
– Mennyire volt nehéz hozzászoknia a nemzetközi meccsek iramához?
– A hazai bajnokikon és az El-meccse- ken egyaránt mérik a futómennyiséget, és ami meglepett, a nemzetközi porondon nem kell többet futni, mint a bajnokin, mindkét esetben tíz-tizenegy kilométer körül teljesítünk. Igazából mentálisan van hatalmas különbség, az El-ben sokkal meg- fontoltabban kell döntést hozni. Ha a bajnokin eladod a labdát a félpályánál, még korrigálhatsz, ha az Inter ellen teszed, valószínűleg gólt kapsz belőle. A csütörtöki találkozóink után elképesztően fáradtnak érzem magam, előfordult, hogy az öltözőben ülve fájt a fejem – egyszerűen nem szoktam hozzá, hogy ennyire meg kell terhelnem az agyam. Mentálisan jelent nagyobb kihívást a nemzetközi porond, nem fizikailag.
– Nem üres szólam, hogy a drukkerek imádják Korhut Mihályt, már dalt is költöttek önről.
– Ez igaz, de úgy pontos, ha hozzátesszük, hogy mindenkiről írtak. Amikor kimegyünk melegíteni, szép sorban előadják a néhány soros költeményeket, akiről pedig éppen szól a rigmus, az kiinteget a közönségnek. Hatalmas élmény itt játszani, a tizenhatezres stadionunk rendre megtelik a hazai meccseken, a tizenkétezer bérletes mellett nagyon gyorsan elkapkodják a fennmaradó négyezer jegyet. Az idegenbeli rangadókra is elkísérnek minket, megesett, hogy nyolcezren buzdították a csapatot vendégségben. A drukkerek mentalitása is teljesen más, mint odahaza. Ha luftot rúgsz, nem nevetnek ki, hanem bátorítanak, látszik rajtuk, hogy élvezik a meccset, és örülnek, hogy kint lehetnek a stadionban.
Forrás: Nemzeti Sport/ Babják Bence (Fotó: Makádi Péter)
